A bajban is van remény

A kábítószert, az alkoholt és a cigarettát egyre fiatalabb korban, akár már tíz-tizenegy évesen kipróbálják a fiatalok. A megelőzés természetesen mindennél fontosabb, de ha valaki egyre mélyebbre süllyed, és ezt felismerve segítséget kér, a megyénkben több helyen is megkaphatja.

A bajban is van remény. A Béthel Alapítvány angliai mintát követve, Kapu program elnevezéssel önkéntes segítő szolgálatot működtet a drogszenvedély terjedése ellen
Asztalok és táblák sorakoztak a csabai Hotel Fiume előtt, ahol erőteljesen tapasztalhattuk a megyei szervezetek segítő szándékát a szenvedélybeteg fiatalok felkarolására. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei szervezetének felhívására több egyesület költözött ki az utcára tegnap a kábítószer-fogyasztás elleni küzdelem nemzetközi napján, hogy megmutassák, van remény. A Mi-értünk Prevenciós és Segítő Egyesület munkatársa, Szferléné Dénes Pálma elmondta, a drogosok többnyire akkor kérnek segítséget, amikor eljutnak addig a pontig, hogy már jobban félnek a szer hatásától, mint az elvonási tünetektől. Az egyesület rehabilitációs intézetekkel is kapcsolatban áll, ezekbe egyre könynyebb bejutni, hiszen a várakozási idő most csupán másfél-két hét. A megyénkben két ilyen intézet is működik, az egyik Gyulán, a másik Nagyszénáson. A Mi-értünk a csabai ifiházban szombatonként szülőcsoportot hív össze, ahol a bajbajutottak szülei találkozhatnak egymással.

A példakép kamaszkorban játszik legnagyobb szerepet a fiatalok életében. Szükségük van valakire, aki meghallgatja, irányítja, tanácsokkal látja el őket. A békéscsabai Gadara Ifjúsági Gondozóház és Pszichoklinika (Becsey Oszkár utca) negyven órás ingyenes képzést biztosít azoknak, akik hetente egy-két órát feláldoznak a szabadidejükből, hogy másokon segítsenek.

Fekete G. Kata

 

Forrás: B. M. Hírlap

Abbahagyni egymásért

Zsuzsa és Lukács drogtávoltartó programja

Amikor először találkoztunk, Rácz Zsuzsáról annyit tudtam, hogy 1998-ban megjelent egy könyve kábítószerfüggő fiatalokról. És most az öccsével, Lukáccsal – aki miatt ez a könyv megíródott – különleges drogmegelőző programot tervez középiskolásoknak. Először egy kávézóban beszélgettünk, s ahogy mind többet elárultak magukról, adódott a kérdésem: elmondjátok az egész történetet?

Egymásra néztek, majd egyszerre vágták rá: miért is ne! Igaz, tette hozzá kicsit már elbizonytalanodva Zsuzsa, az elmúlt éveket igazából még mi sem beszéltük végig egymással. Néhány héttel később Zsuzsáék konyhaasztalánál ültünk le. A magnókazettát, amely valójában kettejük beszélgetését rögzítette, azóta nekik ajándékoztam. Nekem megmaradt az a különleges élmény, hogy tanúja lehettem két mai huszonéves megrázóan őszinte vallomásának.

Zsuzsa: – Vitatkoztunk, veszekedtünk, rengeteget kiabáltam vele, de igazából mindig felmentettem, mert állatira féltem, ha én megharagszom rá, teljesen egyedül marad. Egyszer egy rádiós élő adásban egy pszichiátert kérdeztem, és tőle hallottam először a kodependenciáról, azaz a függőtől való függőségről. Így jöttem rá, hogy már nyakig benne vagyok, annyira függök a testvéremtől, hogy szeretném leélni az életét helyette, mert abban hittem, hogy nem tudok másképp segíteni rajta. Ez már szinte skizofrén állapot volt, vártam a csodát. Három évig tartott.

Lukács: – Nem csoda történt, csak iszonyúan féltem a börtöntől. Annyira féltem, hogy inkább elvonóra mentem, és többször megpróbálkoztam a rehabilitációval. Szenvedtem, nem találtam kapaszkodót, megszöktem, borzalmas időszak volt. Minden nap egy évnek tűnt. Mindennap eszembe jutott, hogy kimegyek, és inkább túllövöm magam. De ezt elsősorban a szüleim, és persze Zsuzsa miatt nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy ő ebbe belehalna. A legelső változás az volt, hogy a szervezetem fizikailag rendbe jött. Egyszer belenéztem a tükörbe, és azt láttam, hogy egészen olyan vagyok, mint régen. Kimondtam végre: most már nem szabad visszafordulni.

város, ahonnan indultak, teljesen véletlenül mindhármunk szülővárosa.

Zsuzsa: – Tizennyolc évesen, 1990-ben jöttem el Miskolcról. Rengeteg tervem volt. Először Szegeden jártam főiskolára, de azt nem szerettem, elsősorban a konzervatív, unalmas légkör meg a fafejű tanárok miatt. Szerencsére akkoriban hirdettek munkastúdiót a Magyar Rádióban, és nekem gyerekkori álmom volt, hogy majd egyszer a rádióban fogok beszélni, úgyhogy pályáztam. De semmiféle értesítést nem kaptam. Két hónappal később – mivel nem bírtam már magammal – telefonon érdeklődtem. Akkor derült ki, hogy régen lezajlott minden, én meg nem írtam rá a pályázatomra a nevemet. Szerencsére megkeresték, elolvasták, tetszett, így soron kívül behívtak. Felkerültem Budapestre, munkásszállón laktam, és egy nevelőotthonban dolgoztam, közben a rádióban tanultam. Aztán sikerrel felvételiztem az ELTE angol szakára. Fantasztikus évek következtek, mi voltunk az ifjú titánok, akiket engedtek műsort csinálni: műsorvezető, szerkesztő voltam például a Reggeli csúcsnál, és négy évig szerkesztettem a Tolerancia-díjas Drogériát. 1999-ben adtuk fel, azaz inkább a rádió adott fel minket. A tíz-tizenkét tagú rádiós munka- és baráti társaságunkból gyakorlatilag ketten maradtak meg az újságírói pályán. 1993-tól dolgoztam Kepes András műsorainál is mint háttérember. Ő igazi mesterem volt. Nem véletlen, hogy neki mondtam el először ezt a történetet. Tanácsát kértem, mit csináljak. Azonnal könyvet kell írni belőle, hogy mások is tudjanak róla, tanuljanak belőle, vágta rá. Ez az “azonnal” persze még jó sokáig elhúzódott.

Lukács négy évvel fiatalabb a nővérénél.

Lukács: – Miskolcon jártam középiskolába, de nagyon lusta voltam, utáltam tanulni. Főleg azért, mert olyan műszaki szakközépiskolában végeztem, ahol a kilencvenes évek elején már halott szakmákat oktattak, hiszen a nehézipart addigra szinte teljesen felszámolták a városban. Érettségi után csak úgy elvoltam, mert olyan városban éltem, ahol a hatalmas munkanélküliség miatt lehetetlen volt elhelyezkedni. Azzal szembesültem, hogy rám nincs szükség. A barátaimmal jobb híján szórakozni jártunk. Ittunk, unatkoztunk, arra vártunk, hogy történjen végre valami velünk. Télen még rosszabb volt, mert a haverok közül többen tanultak, vagy szülői protekcióval dolgozni kezdtek, mi néhányan nagyon feleslegesnek és egyedül éreztük magunkat. Először kíváncsiságból egy fél Extasy tablettát vettünk be fejenként, majd elmentünk a diszkóba, álltunk egy helyben, és mondogattuk, hú, de király, hú, de király. Azt hittük, ilyen, amikor beáll az ember. Ez 1994-ben volt. Aztán szép lassan továbbléptünk, speedezni kezdtünk. Eleinte csak hétvégeken, majd unalmunkban már hét közben is. Akiktől vettük az anyagot, heroinoztak. Egy napon azt mondták: ti nem tudjátok, mi a jó, ha ezt még nem próbáltátok ki.

Zsuzsa: – Akkoriban egy amerikai ösztöndíj miatt fél évig nem voltam itthon. Amikor először hazamentem Miskolcra, döbbentem láttam, hogy az öcsém milyen rosszul néz ki, milyen sovány. Aztán ebéd közben arról mesélt, hogy “partikra” járnak táncolni, ahová hajnalban indulnak el otthonról. Őszintén rácsodálkoztam: jé, ez már egy másik generáció. A barátnőm világosított fel később, hogy az ilyen helyeken diszkódrogokat fogyasztanak a fiatalok. Akkor felmentem az öcsém szobájába, ott ült két barátjával, és én tök naivan rákérdeztem: tényleg, ti is használtok drogokat? Igen, hangzott a megdöbbentő válasz. Valami iszonyatos, megmagyarázhatatlan félelem tört rám, csak annyit nyögtem ki, de hát hagyjátok abba, mert ez nagyon veszélyes. És akkor beszélgettünk arról, hogy miért teszik, hogy a munkanélküliség miatt, meg unatkoznak. Majd az egyik srác hirtelen megszólalt: Zsuzsi, egy dolgot mondjál nekünk, amiért érdemes leállni! (Zsuzsa először fordul közvetlenül az öccséhez.) Emlékszel, hogy mit mondtam?

Lukács: – Nem.

Zsuzsa: – Annyit mondtam csak, hogy egymásért kell leállnotok. Közben végigfutott az agyamon: lehet, hogy most ezen múlik. Mert ha találok egy igazi mondatot, akkor sikerülhet nekik. Valószínűleg azért csináltam végig a következő éveket, hogy megtaláljam ezt a mondatot.

Lukács: – Úgy gondoltam, hogy bármikor abba tudom majd hagyni, ha akarom. De nem akartam, mert jó volt. Kitöltötte a napjaimat. Nem unatkoztam, amíg megszereztem rá a pénzt – eleinte a szüleimtől, aztán bekerültünk a “körbe”, és már mi is üzleteltünk -, amikor pedig megvettem az anyagot, már pláne nem unatkoztam. Azt is gondoltam, hogy hülyék ezek, miről beszélnek, hogy bele lehet halni, de hiszen kutya bajom, sőt, végre jól érzem magam.

Zsuzsa: – Szinte semmit sem tudtam a drogokról, pedig újságíró voltam. Frankón semmi fogalmam nem volt arról, hogy kihez kéne fordulni: orvoshoz, pszichiáterhez? Van olyan, hogy “leszoktató intézmény”? Egyáltalán, létezik olyan ember, aki tud valamit és segíthet?

Zsuzsa tejet önt magának, Lukács pedig rágyújt. Mintha erőt gyűjtenének a történet folytatásához. Már úgyis meg akartam kérdezni tőlük, hogy milyen testvérek voltak korábban. Lukács erre megrántja a vállát, sok az a négy év korkülönbség, válaszolja lakonikusan.

Zsuzsa: – Amikor az öcsém végre tizennégy éves lett, és értelmes dolgokról is beszélgethettünk volna, én végleg elmentem otthonról. Felnőtt, önálló életet éltem. Teljesen kiestünk egymás életéből. Igazából akkor lettünk testvérek, amikor ő 19 éves volt, én meg 23. Akkoriban minden hétvégén kétségbeesetten hazajártam, és jobb híján ott ücsörögtem velük a gyerekszobában. (Az öccséhez fordul.) Úgy éreztem magam köztetek, mint egy kísértet. Tényleg, soha nem mondtad el, hogy valójában miért avattatok be?

Lukács: – Mert valahol felnéztünk rád. Egyetemre jártál, Pesten éltél. Nekünk a főváros nagyon vonzó, misztikus dolog volt. (Már nekem mondja.) Példaképnek tekintettük. Ő volt az egyetlen, akivel a drogról beszélni tudtunk.

Zsuzsa: – Fura, erre akkor nem gondoltam. Nekem 1995 nyaráról mindig az jut eszembe, hogy folyamatosan szorongok. Minden szavamat megválogattam, mert azt hittem, ha jól beszélek, talán abbahagyják. Édesapánk hamar ment nyugdíjba, így ő mindig otthon volt. Nagyon érzékeny ember, valószínűleg pontosan értette, hogy mi történik körülötte, de megfogalmazni nem tudta, és tenni sem tudott semmit. Egyáltalán nem kommunikáltak az öcsémmel. Anyánk meg rettegett. Ő nem sejtette, hogy a drogról van szó, de az már egyértelművé vált számára is, hogy nagyon nagy a baj. Csak éppen egy szót sem beszéltünk róla. Nem mertem elmondani nekik, mert meg akartam kímélni őket. (Az öccséhez fordul.) És veled sem mertem kettesben, négyszemközt beszélgetni. Nem mertelek megkérdezni a heroinról. Jó sokáig éltünk így.

Lukács: – Aztán egyszer kitaláltam, hogy reklámokkal akarok foglalkozni. Elvégeztem egy iskolát, közben persze folyamatosan nyomtam a heroint. De abban reménykedtem, ha majd dolgozom, nem lesz már szükségem rá. Hát ez nem jött össze. Előfordult, hogy beállva mentem el egy meghallgatásra, és ott elaludtam, mielőtt rám került volna a sor. Aztán jöttek a rendőrségi ügyeim. (Nekem magyarázza: – Erről nem beszélek szívesen, de pénzt kellett szerezni az anyagra. Egyre mélyebbre süllyedtem.) Akkor nagyon megijedtem. Tudtam, ha bármi “történik”, ezentúl börtönbe is kerülhetek.

Zsuzsa: – Mire Lukács végre bevonult a rehabilitációs intézetbe, az én lábam alól teljesen kifutott a talaj. Már kész volt a könyvem kézirata. Végiginterjúztam a várost, kézről kézre adtak a miskolci drogosok, akik hihetetlenül őszintén megnyíltak előttem. Azért akartam könyvet írni róluk, mert azt gondoltam, így segíthetek nekik. Szembesíthetem őket saját magukkal, hogy megértsék, értékes emberek. A könyv címe Kábítószeretet lett, mert a megszólaltatott fiatalok a szeretet hiányáról beszéltek. Hittem benne, hogy a szeretet mindenen átsegíthet. Írás közben, ebben a különös lelkiállapotban beleszerettem egy drogos fiúba. Két hónappal később összeköltöztem vele. Fél év múlva egyik pillanatról a másikra elhagyott. Kirúgtak az egyetemről is. Beteg lettem. Rákos. Úgy éreztem, eddig minden hiábavaló volt. A szeretetem nem elég, hogy mások életét megváltsam. Közel álltam ahhoz, hogy feladjam.

Lukács: – Iszonyatosan készültem arra, hogy majd kint megváltom a világot. Amikor aztán hosszú hónapok bezártsága után kijöttem az intézetből, megálltam valahol az utcán, minden idegen volt, na jó, kijöttem, és? Nem mertem hazamenni Miskolcra, és nem mertem újra kezdeni máshol sem. Elfogadtam, hogy Zsuzsával kell maradnom Pesten.

Zsuzsa: – Közben megjelent a könyvem, és a visszajelzések azt igazolták, hogy mégis jó úton jártam. Ez adott erőt ahhoz, hogy összeszedjem magam, és még egyszer megpróbáljak segíteni. De már azt kellett akkor megtanulnom, hogyan engedjem el az öcsémet. Jó, maradjon a fővárosban, de építse fel a saját életét. Ez persze évekig tartott. Egy kommunikációs cégnél dolgoztam, és éppen felmondtam, amikor megjelent a könyvem. Magam helyett beajánlottam Lukácsot. Persze rögtön kiderült, hogy a könyvem róla szól. Mégis felvették, kapott tőlük egy esélyt. S ahogy lassanként rendeződtek a körülményeink, dolgoztunk, Lukács tiszta volt, és lett egy komoly barátnője, a szüleinkkel is rendbe jött minden. Ma már meghitten beszélgetünk a családi ebédeknél, igaz, a múltról egyetlen szó sem esik. Tudom, hogy iszonyatos bűntudatuk volt, és ők is sokat szenvedtek. El kellett viselniük például, hogy a környezetük büdös narkósnak nevezte a fiukat.

Zsuzsa nemrég – félig-meddig kényszerűségből, mert így alakult a pillanatnyi helyzete – lakás nélkül maradt. Olyan természetes volt, hogy Lukács és a barátnője befogadták. Most övé a VIII. kerületi lakás kisszobája. Regényt ír, a másodikat. Az elsőt, a Kábítószeretetet szeptemberben újra kiadják. Zsuzsa jól van. Az egészségét tekintve is. Azóta Lukács is a médiában dolgozik, és mellette az egyik főiskola kommunikációs szakán tanul. Még mindketten tovább keresik a helyüket az életben. Közben pedig már az utánuk következő generáció jövőjéről gondolkodnak.

Zsuzsa: – Mi egy “átmeneti” generáció tagjai vagyunk, hiszen viszonylag biztonságos körülmények között nőttünk fel, ami erőt ad ahhoz, hogy nagyjából kiálljuk a próbákat. De a mostani fiatalok körül annyi a bizonytalanság, teljesen kétségbe vannak esve, mi lesz velük, hol fognak dolgozni, kihez tartozzanak. Igenis a mostani huszonévesek felelőssége, hogy az utánunk következőket felkészítsék az életre. Mi, Lukáccsal, a saját kárunkon tanultuk meg például az elmúlt hat évben, hogy nem a drogokról kell beszélni nekik. Hanem arról: tizenévesen is rengeteg mindent tehetsz azért, hogy jól érezd magad a bőrödben, és ha vannak élményeid, ha hasznosnak érzed magad, nem a drogot választod majd.

Lukács: – Nekem jutott eszembe, hogy hasznosíthatnánk valamit abból, amit végigéltünk. Erre kitaláltuk az “élménymozgalmat”. Ez egy internet alapú ismerkedőhely lesz, ahol csapatokat lehet építeni, és ezek a csapatok kalandhétvégéket nyerhetnek. Tegyenek a fiatalok azért, hogy legyenek barátaik. Ha találunk támogatókat, akkor előállunk majd egy nagyon komoly programmal, amelybe a középiskolás korosztályt akarjuk bevonni.

Zsuzsa: – Szeretnénk megértetni velük, hogy a legtöbb dolog elsősorban rajtuk múlik. Minden ember életében jön előbb-utóbb valamilyen sorsfordító. Az a jó, ha sikerült előbbre lépni. Én például azelőtt végtelenül depressziós, kishitű, szorongó ember voltam, most kiteljesedett az életem. “Megismerhettem” az öcsémet, és rájöttem arra is, ha úgy szeretem a szüleimet, ahogy nekik jó, akkor ők is vissza tudják adni ezt a szeretetet.

Lukács (a nővérének): – Tudod, azért ez a történet olykor vissza is húz. Mert sok ember úgy gondolja: aki drogos volt, az is marad. Hiába érzem én úgy, nagyon nagy dolog ám, amit véghezvittem, hogy változtatni tudtam az életemen. Másokat ez egyáltalán nem érdekel.

Zsuzsa (hozzám fordulva, mosolyogva): – Látod, még mindig bizonygatni kell neki, naponta többször is, hogy milyen jó fej, értékes, érzékeny, tehetséges.

Csendben ülünk tovább a konyhaasztalnál. A magnó is lejárt. Nézem a képeket a falon. Két, színes fénymásolóval felnagyított családi fényképet. Az otthoni kert látszik, a szülők, és Zsuzsa meg Lukács. Szokatlan díszlet egy konyhában.

– Miért éppen ezt raktátok ki? – kérdezem önkéntelenül. Zsuzsa válasza késik kicsit.

– Ez a legfontosabb részlete az életünknek.

Forrás: Népszabadság