Megbocsátani önmagunknak

Megbocsátani önmagunknak

„Nem a felelősségünket hárítjuk azzal, ha feloldozzuk magunkat” – Amikor magadnak a legnehezebb megbocsátani

Ha megbocsátásról beszélünk, általában a másoknak való megbocsátásra gondolunk, pedig ugyanannyira fontos a kérdést magunk felé irányítani: mi az, amit nem tudunk megbocsátani önmagunknak – és vajon miért nem?  Ha kíméletlenül felemlegetjük magunknak vélt vagy valós hibáinkat, tápláljuk önmagunk felé érzett haragunkat és megvetésünket, azzal csak elvesszük magunktól a lehetőséget a változáshoz.

A saját érdekünket és fejlődésünket az szolgálhatja, ha a sérelmekhez való ragaszkodás helyett a megbocsátást választjuk. A tartós harag iszonyatosan nagy teher, amit, ha le tudunk rakni, érezhetjük is azt, hogy mázsás súlyoktól szabadultunk meg. Ha alapvetően fontos számunkra a kapcsolat, akkor láthatjuk azt is, hogy attól még, hogy a másik fél rosszat cselekedett, ő maga teljes egészében nem írható le – ezért a kapcsolat megőrzése érdekében a megbocsátást gyakoroljuk.

Klienseimmel való beszélgetés során gyakran fel szoktam vetni az önmagunknak való megbocsátás témáját, amikor valamilyen múltbeli cselekedetük kapcsán szinte tapintható az önmaguk felé iránt érzett harag és megvetés – hiába telt el azóta hosszabb idő, vagy bocsátott meg nekik az a személy, akit valamilyen módon megbántottak. Arra a kérdésre, hogy hogyan is viszonyulnak ehhez a kérdéshez, általában hallgatás a válasz. Valakinek eszébe se jut, hogy egyáltalán önmagának sem ártana megbocsátani, más azt gondolja, nem is szeretne szemet hunyni felette, valamint előfordul olyan is, aki ugyan szeretné végre feloldozni saját magát, de fogalma sincs, hogyan lehetne. Miért nem vagyunk képesek, vagy miért nem akarjuk önmagunkkal szemben is meglépni ezt? Miért olyan nehéz megbocsátani magunknak?

Ha ő megbocsát nekem, én is képes leszek magamnak

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy mi is az, amit nem tudunk megbocsátani magunknak. Lehet, hogy valami olyat rovunk fel magunknak, ami csak a mi szemünkben tűnik véteknek, a másiknak fel sem tűnt, vagy legalábbis közel sem akkora jelentőséggel, mint amilyet mi tulajdonítunk neki. Ezekben az esetekben könnyen és gyorsan nyerünk feloldozást – van, hogy a másik fél nem is érti, miért kéne megbocsátania. Viszont, ha valakinek valóban károkat okoztunk: megbántottuk, becsaptuk, semmibe vettük, kihasználtuk, megaláztuk – annak következményei egyértelműek és kikerülhetetlenek. A megbántott fél számonkérése, szenvedése és szidalmai folyamatos emlékeztetői annak, amit tettünk.

Nem várható el és nem is sürgethető az, hogy az érzelmi vihar minél előbb elmúljon, és az sem megoldás, ha fedezékbe vonulunk előle, hogy megússzuk a kellemetlenséget. Nehéz tartani a másik haragját és fájdalmát, ami ilyenkor ránk zúdulhat, ez viszont olyan következménye cselekvésünknek, amit nincs mese – bírnunk kell. Ez vezethet el ugyanis a valódi megbocsátáshoz.

A másik szenvedésének látványa és saját bűntudatunk nyomása arra késztethet minket, hogy minél előbb enyhítsük az okozott károkat, megpróbáljuk valahogy helyrehozni és jóvátenni azt, amit lehet. Ha őszintén vállaljuk hibánkat, kifejezzük megbánásunkat, szívből bocsánatot tudunk kérni és törekszünk is arra, hogy a jövőben ez többet ne forduljon elő, azzal magunknak is bizonyíthatjuk azt, hogy megérdemeljük a bocsánatot. Gyakran állítjuk fel magunkban azt a képletet, hogy csak akkor leszünk képesek magunknak megbocsátani, ha a másik ezt már megtette felénk. Viszont sokszor tapasztalom azt is, hogy hiába kaptuk meg a feloldozást, bennünk továbbra is tüske marad az, amit tettünk. Számolni kell továbbá azzal a lehetőséggel is, hogy a megbántott személy még nem áll készen arra, vagy nem is áll szándékában, hogy megbocsásson – különösen akkor, ha valóban komoly sérüléseket okoztunk. Ha valamiért nem tudnak nekünk megbocsátani, az nem jelenti azt, hogy mi ne tehetnénk lépéseket azért, hogy felszabadítsuk magunkat a bűntudat alól.

A megbocsátás nem a felelősség hárítása

Valamiért azt gondoljuk, ha tartósan haragszunk és hibáztatjuk magunkat, az mutatja azt, hogy komolyan vesszük a helyzetet, és a megbánásunk valódi – ha pedig megbocsátunk magunknak, mintha mi se történt volna, könnyedén továbblépünk.

Ha megbocsátunk önmagunknak, az nem azt jelenti, hogy elfelejtettük a történteket, hárítjuk saját szerepünket és felelősségünket, és elfogadhatóvá minősítjük azt, amit tettünk.  A megbocsátás során inkább a magunkhoz való viszonyulást próbáljuk helyretenni úgy, hogy közben törekszünk annak a megértésére, hogy miért is tettük azt, amit.

Itt említenénk meg a bűntudat és a szégyen közötti fontos különbséget: a bűntudatot egy konkrét cselekvés miatt, a szégyent pedig egész lényünk felett érezzük. A bűntudat önmagában fontos és hasznos érzésünk, hiszen arra sarkall minket, hogy az elkövetett hibát korrigáljuk és rögzítsük, hogy legközelebb lehetőleg ne tegyük meg újra. Ha azonban nem bírunk felhagyni önmagunk ostorozásával, tápláljuk és életben tartjuk magunk felé iránt érzett neheztelésünket, az már túllépi az egészségesnek nevezhető szintet. A makacs és könyörtelen bűntudat észrevétlenül alakulhat mardosó szégyenné, ahol már egész személyiségünket ítéljük el.

Amíg a szégyen beárnyékol minket, nem tudjuk pár lépés távolsággal, tiszta fejjel látni azt, hogy mi vezetett minket a cselekvéshez – így a tanulságokat sem tudjuk levonni, amelyek pedig igazán segíthetnének minket a fejlődésben. Ha elkönyveljük magunknak azt, hogy rosszak vagyunk, számunkra nincs bocsánat, csak a büntetést érdemeljük, akkor elzárkózunk az építő jellegű kritikáktól, a fontos felismerésektől és a pozitív irányba vivő cselekvéstől. Azzal tehát, hogy vezeklünk, büntetjük magunkat, attól hosszútávon nem lesz jobb senkinek – pont ez fog meggátolni minket abban, hogy esélyt adjunk magunknak a fejlődésre.

Folyamatos büntetésben

A cselekvés súlyán kívül nagyban függ az önmagunkkal való viszonyon is, hogy mennyire tudunk megbékélni magunkkal és valós, vagy vélt hibáinkkal. Bizonyos személyek alapvetően hajlamosabbak arra, hogy büntető módon viszonyuljanak magukhoz – ők úgy gondolják, a hibák, ballépések felett nem lehet „csak úgy” szemet hunyni, hanem súlyos következményekkel, büntetéssel kell, hogy járjanak. Jellemzően olyan cselekvéseik miatt is bűntudatot éreznek, amelyekkel valójában nem is okoznak kárt másnak, mégsem tudnak ezeken túllépni: megjegyzik, felemlegetik, nem engedik meg maguknak, hogy elfelejtsék. Ezek gyakran olyan események, amelyek jelentőségét eltúlozzák, következményeiket felnagyítják, és torz következtetéseket vonnak le belőle: leginkább azt, hogy rosszak, nevetségesek, gyengék és alkalmatlanok. Akaratukon kívül keresik azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amikor újra és újra bizonyíthatják ezeket – ezzel teljesen bezárják magukat torz önképükbe, miközben a szégyen bekebelezi őket.

A büntetést gyakran a fizikai tettlegességgel kapcsoljuk össze, pedig szavakkal, gondolatokkal is rendkívül tudjuk magunkat bántani. Ha szidjuk, ostorozzuk, minősítjük és hibáztatjuk magunkat, ugyanakkora – ha nem nagyobb és tartósabb – fájdalmat okozunk magunknak, mint egy testi sérülés esetén.

Ha arra gondolunk, hogy a másoknak való megbocsátásban nagy hajtóerő tud lenni a másik felé iránt érzett szeretet és a kapcsolat fontossága, akkor világosan látszik az, hogy az önmagukat folyamatosan büntető személyek nem egy szeretetteli, elfogadáson és megengedésen alapuló kapcsolatban élnek önmagukkal. Sajnos igaz az, hogy a legnagyobb kritikusaink és ellenségeink mi magunk tudunk lenni. Amíg másokkal viszonylag könnyen elnézőek, megértőek és nagylelkűek tudunk lenni, önmagunkkal viszont kíméletlenek és könyörtelenek. A legszomorúbb pedig az, hogy akinek a leginkább szüksége lenne arra, hogy megbocsásson önmagának, az érzi magát a leginkább képtelennek rá.

A kritika és a büntetés lesz a belső hangunk

Akinek már jelentős szenvedést okoznak negatív gondolatai, kemény kritikái és öngyűlölete, rendelkezhet egy olyan rálátással, hogy belső világa nem fedi teljesen a realitást – úgy érzi, mégsem tud szabadulni ezektől. Nem tudja, hogyan bocsássa meg magának a hibákat, hogyan legyen elfogadó önmagával – hiszen nagy eséllyel nem volt előtte olyan minta, ami által ezt elsajátíthatta volna.

Ha nekünk se bocsátották meg apró hibáinkat, hanem megbüntettek és megaláztak érte, akkor nem tanultuk meg azt, hogy a hibák megbocsájthatóak, elfogadhatóak, és hogy nem írják le egész személyiségünket. Ha irreálisan magas elvárásoknak kellett megfelelnünk, kritizáltak, szigorúak voltak velünk, és nem kaptunk elfogadást a magunk „tökéletlenségében”, akkor mi se tudunk ilyen viszonyt kialakítani magunkkal – elképzelni sem tudjuk, milyen lehet az, ha megengedőek vagyunk magunkkal szemben.

Az önbüntetésre való hajlam kialakulásában gyakran szerepelnek korai traumák is, amikor gyermekként azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mindez miattunk történt: mert rosszak vagyunk, mert megérdemeljük. Immár felnőtt fejjel hiába látjuk azt, hogy ez egyáltalán nem a mi felelősségünk volt, addigra mégis alapjaiban megrengette és meghatározta azt, hogyan tekintünk önmagunkra.

Ha szeretnél végre megbocsátani magadnak…

akkor fel kell készülnöd arra, hogy ehhez nem lesz elegendő, ha kimondod hangosan azt: „megbocsátok magamnak”. Persze ez is fontos része a folyamatnak, azonban a megértés az, ami minőségi és tartós változáshoz vezethet.

A megbocsátás során nem kifogásokat keresünk, hanem próbáljuk elfogadni azt, ami történt, miközben keressük a kifele vezető utat. Ehhez szükséges az, hogy a maga valójában, teljes egészében ránézzünk a helyzetre, mindenféle szépítés és túlzás nélkül megfogalmazzuk azt, amit tettünk, és feltérképezzük, milyen káros következményei lettek cselekvésünknek.

Ha ezek megvannak, próbáljuk megkeresni a cselekvés mögötti okainkat, indítékainkat, ugyanis ezek voltak mozgatórugóink. Milyen igényünket próbáltuk teljesíteni ezáltal, milyen félelmek mozgattak minket? Miért gondoltuk azt, hogy ezt szükséges meglépnünk, mit szerettünk volna ezáltal elkerülni? Mi az, amivel nem merünk szembesülni? Milyen tapasztalat, milyen meggyőződés, milyen lecke állhat a háttérben? Ha meg tudjuk fogalmazni azt is, hogy mit tanulhatunk ebből a helyzetből, és hogyan válhatunk ezáltal jobb emberré, akkor már ki is tűztük magunk elé a következő feladatot, ami előrébb vihet személyiségfejlődésünkben.

Ezen kívül lényeges az, hogy kialakítsunk magunkkal egy olyan párbeszédet, ami az önmagunkkal való együttérzésen és elfogadáson alapul. Nincs olyan ember a földön, aki úgy éli le az életét, hogy nem okozott kárt senkinek. Ismételjük, ez nem mentesít a felelősség alól, de talán segít annak az elfogadásában, hogy hibázni, tévedni, megbotlani emberi dolog – a hangsúly azon van, hogyan viszonyulunk ezekhez, és hogyan hozzuk ki ezekből a helyzetekből azt, amit csak lehet.

Ha úgy érzed, képtelen vagy magadnak megbocsátani, és saját magad börtönőrévé váltál, mindenképp érdemes szakember segítséget kérned. Ő nem fog ítélkezni feletted, hanem próbálja minél komplexebben körbejárni a helyzetet, felhívhatja a figyelmedet olyan részletekre és tényezőkre, amik felett elsiklottál, ezáltal új szempontokkal, és önmagad megértésével gazdagodhatsz.

Forrás: https://pszichoforyou.hu/megbocsatani-onmagunknak/?fbclid=IwAR0Xv1O-g191IOZwNS49uwHIrMclMvmz1ErXNJpGKp71HiVbH3-ZQ7BKsfY