Énkép és önismeret

Célkitűzés:

  • Megismertetni az olvasót az énnel kapcsolatos fogalmakkal, az énkép kialakulásában szerepet játszó tényezőkkel, valamint a reális és ideális énkép hatásával az iskolai teljesítményre, továbbá bemutatni a reális önismeret és az egészséges lelki működés összefüggéseit.

Lehetőségek:

  • Az olvasó ismerje az énkép, énideál, önértékelés fogalmait és összefüggését az iskolai teljesítménnyel.
  • Az olvasó értelmezni tudja a rogers-i énfogalommal kapcsolatos jellemző megállapításokat és terápiás elveket a pedagógiai munkára vonatkozóan.
  • Az olvasó képes értelmezni az önismeret jelentőségét a lelki egészség szempontjából és képes ábrázolni az önismeret fejlődési modelljét.

 

Az én és az énkép fogalmai

A pszichológiában különféle szakkifejezéseket használnak az énnel kapcsolatban: én (szelf), énkép, énfogalom, énreprezentáció, énséma, önértékelés, önbecsülés, melyek valamilyen módon a személy önmagáról való gondolkodását és önmagához való viszonyát fejezik ki (Kőrössy, 2004).

 

Definíció

Az én (énfogalom) a személy önmagára vonatkozó információinak mentális reprezentációja.

Az énfogalom az egyéni tulajdonságokon kívül magában foglalja a személy társas identitását, szerepeit és a nemi identitást is.

Az énfogalmon belül az egyén saját magára jellemzőnek és fontosnak tartott tulajdonságait nevezzük énsémának. Az énséma irányítja az információfeldolgozást, szervezi és értelmezi az egyén saját magával és másokkal kapcsolatos tapasztalatait.

Az én funkciói:

  • jelentést, értelmet ad az egyén tapasztalatainak,
  • szervezi a gondolatokat, érzelmeket, a viselkedést,
  • motivál a cselekvésre: tervet készít, ösztönzőket biztosít,
  • mércét állít az egyén számára (Carver és Scheier, 1998).

 

Definíció

Az énkép önmagunkról alkotott és érzelmekkel átszőtt vélekedéseinket tartalmazza.

Ezek az önmagunkra vonatkozó nézetek a személyiségfejlődésünk során fokozatosan alakulnak ki a környezettel való interakció hatására, melyben a következő három tényező játszik kulcsszerepet (Kulcsár, 1974):

  • a saját, önálló kezdeményezések, cselekvések során szerzett tapasztalatok,
  • a szociális környezet (szülők, pedagógusok, barátok) visszajelzései,
  • a kortársakkal kapcsolatos, a társas összehasonlításból származó élmények.

Az énkép nem egy merev reprezentáció, hanem a tapasztalatok hatására folyamatosan változó, dinamikus rendszer. Az új információkat beillesztjük énképünkbe, aminek hatására megváltozik az, ahogyan önmagunkról gondolkodunk, ahogyan jellemezzük magunkat. Azonban az énképre jellemző, hogy stabilitásra törekszik, és ennek érdekében olyan információkat enged be, amelyek összhangban vannak az egyén önértékelésével.

Ezzel függ össze az én működésének két folyamata, az énerősítés és az énkonzisztencia. Az énerősítés az ember azon késztetése, hogy önmagát pozitívan lássa, míg az énkonzisztencia a már kialakult pozitív kép fenntartására utal (Kőrössy, 1997).

A kutatók az énkép különböző összetevőit különböztetik meg, melyek hierarchikusan szerveződnek (pl. Shavelson és mtsai, 1976) (2.4.1. kép).

Az énkép hierarchikus, sok összetevős modellje modellje (Forrás: Shavelson és mtsai (1976) nyomán (idézi Szenczi, 2008) saját ábra)

Shavelson és munkatársai hierarchikus, sok összetevős modellje. Az általános énkép több specifikusabb területre osztható fel: a tanulási, szociális, érzelmi és fizikális énképre, amelyek az alsóbb szinten további komponensekre bonthatóak.

Későbbi kutatások kimutatták, hogy a fejlődés során az életkor növekedésével az énkép hierarchiája gyengülhet, az egyes szintek eltolódhatnak, illetve az összetevők eltávolodhatnak egymástól (Szenczi, 2008).

Fontos tisztázni az énnel kapcsolatos további fogalmakat, mint az önértékelés, önbecsülés, önelfogadás, önbizalom és ezek egymáshoz való viszonyát.

„Az önértékelés az énkép szubjektív vetülete, amely kifejezi az egyén önmagához való értékelő viszonyulását, és jelzi az önelfogadás mértékét” (Berentés, 2012, 77. o.).

A reális énkép és önértékelés birtokában alakul ki az önbecsülés. Az önbecsülés kifejezi, hogy a személy mennyire képes elfogadni és szeretni önmagát, mennyire törődik saját szükségleteivel és ez milyen magabiztosságot ad a számára. Az önbecsülés két összetevője az önelfogadás és az önbizalom.

Az önelfogadás egy belső érzelmi élmény, önmagunk minősítés nélküli elfogadását jelenti, kifejezi önmagunkról való gondolkodásunkat, saját pozitív és negatív tulajdonságainkhoz való viszonyunkat. Pozitív tulajdonságaink azok, amelyekkel rendelkezünk, negatív tulajdonságaink viszont arra utalnak, hogy valami hiányzik, és ezért pótolni vagy korrigálni kellene. Az önelfogadás kialakulásában nagy szerepe van a korai nevelői, környezeti hatásoknak (Berentés, 2012).

 

 Példa

A pozitív önelfogadást segíti elő, ha a szülők nem támasztanak irreális elvárásokat, maximális mércét a gyermekük elé, ugyanakkor a gyermeknek lehetősége van annak megtapasztalásra, hogy jelentős büntetés, esetleg súlyos kockázatok (pl. a szülő szeretetének elvesztése) nélkül követhet el hibákat.

Az önbizalom a személy belső megélése, hogy mennyire mer hinni saját fizikai, emberi és szakmai erejében, kompetenciájában, erőforrásaiban, melyek képessé teszik bizonyos tevékenységekre, működésre. Az önbizalom a személy nem állandó vonása, hanem adott helyzetben értelmezhető (az elvárások és az erőforrások összevetése alapján).

Megkülönböztetjük az énkép két aspektuát, az aktuális és ideális énképet.

  • Aktuális énképnek nevezzük azt, ahogyan önmagunkat a jelenben jellemezzük a valódi tapasztalatainkat alapul véve.
  • Az ideális énképet a vágyott tulajdonságaink alkotják (amilyenek lenni szeretnénk). Az énideál a számunkra fontos személyek értékeivel való azonosulások eredményeképpen formálódik.

Az ideális énkép ösztönzőleg hat a személy fejlődésére, amennyiben közel esik az aktuális énképhez, de annál kissé pozitívabb és reálisan elérhető célokat takar. Ha azonban az aktuális önjellemzés és a vágyott ideál közötti különbség túl nagy, akkor szelfdiszkrepanciáról beszélünk.

A szelfdiszkrepancia általában negatív önértékeléssel, szorongással társul, és rossz alkalmazkodáshoz vezet. Az aktuális és a saját magam alkotta ideális énkép közötti harmónia hiánya csalódást, elégedetlenséget, szomorúságot, frusztrációt eredményez, mivel a vágyak nem teljesülnek be. Az aktuális és a mások szemszögéből ideálisnak tartott én közötti diszkrepancia esetén a személy szégyent és zavart él át, mert úgy érzi, hogy az elvárásoknak nem tud megfelelni és emiatt a számára fontos emberek szeretetét többé nem élvezi. (Kőrössy, 2004)

 

Az énkép kialakulása Rogers elméletében

Rogers (1951) személyiségelméletének központi eleme az énkép (self). Kialakulásában a környezet szerepét döntőnek tekinti, ugyanis a társak reakciói, visszajelzései és minősítései révén jön létre a saját magunkra vonatkozó élmények mentális képe, az én ún. szimbolizált leképeződése.

A környezet pozitív értékelése alapozza meg az önelfogadást. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a környezet nem elfogadó, akkor törékeny énképének védelme érdekében lemond a saját adekvát szükségleteiről, a személy olyannak éli meg magát, amilyennek mások szeretnék látni és viselkedését mások elvárásainak megfelelően alakítja. Ennek hatására az egységes egészként működő szervezetben zavar állhat be (Rogers, 1951).

 Fontos!

A harmonikus személyiség feltétele, hogy az énkép és az énideál minél közelebb legyenek egymáshoz, hogy a személy olyannak lássa magát, ami valójában lenni szeretne, mivel ez segíti leginkább a szervezet célját, az önmegvalósítást.

Az aktuális és ideális énkép közötti megfelelésre Rogers a kongruencia fogalmát használja. A kongruencia másik vetülete az aktuális énkép és a tényleges, aktuális tapasztalat közötti megfelelés. A személy úgy reagál a környezet ingereire és úgy viselkedik, hogy az összhangban legyen énképével.

Inkongruencia akkor lép fel, amikor a személy az énképétől eltérő vagy azzal ellentétes módon cselekszik. Ha ez tudatosul a személyben, akkor az énképét módosítja a helyzetnek megfelelően vagy megváltoztatja a viselkedését. Viszont az inkongruencia fenyegető tapasztalat a szervezet számára, szorongást vált ki, amely ellen a tapasztalatok torzításával vagy a tudatból való kizárásával védekezik a személy. Ennek következtében megbomlik az egységes én élménye (dezorganizáció), ami a szorongás fokozódásához és újabb elhárító mechanizmusok működésbe lépéséhez vezet. Az én-struktúra merev és pontatlan lesz, és kialakul a rosszul alkalmazkodó személyiség.

A rogersi személyközpontú terápia célja az inkongruencia megszüntetése, amely akadályozza a fejlődést. A terápia elfogadó légkörében az én nem érzi magát fenyegetve, így érzékelhetővé válnak és tudatosulnak az énnel ellentétes tapasztalatok is, amelyek beépülnek, és az énkép módosulásához vezetnek. A változás a terapeuta és a kliens közötti kapcsolatban indul el, amelynek feltétele az empátia, az ítéletmentes, feltétel nélküli pozitív elfogadás és a kongruencia (hitelesség) (2.4.2. kép)

A rogers-i terápia elvei (Forrás: saját ábra)

A rogers-i terápia elvei

A rogersi elvek pedagógiai szempontból is relevánsak, ezek követése hozzájárul a gyermekek egészséges fejlődéséhez az iskolai kontextusban is. Az érzékeny, empatikus pedagógus elfogadja a gyermek negatív viselkedését is és visszajelzéseivel segíti a gyermek saját szándékainak, érzéseinek a tudatosítását. A tanári elfogadás és megértés olyan érzelmi környezetet teremt az osztályban, amelyben a tanulók akarnak és képesek fejlődni, belső lehetőségeiket kibontakoztatni (Kőrössy, 2004).

 

Énkép és iskolai teljesítmény kapcsolata

Az énreprezentáció fejlődése jórészt az iskolai tapasztalatokhoz kötődik (pl. tanári értékelés, társakkal való összehasonlítás), a formálódó önértékelés pedig meghatározza az iskolai teljesítményt, így a tanulók jövőbeli sikerességét.

A gyermek már rendelkezik egy (globális) énképpel, amikor iskolába kerül. Ez az énkép már tartalmaz bizonyos tapasztalatokat a teljesítményre, sikerre és kudarcra vonatkozóan, melyek egyúttal befolyásolják az iskolai munkához fűződő elvárásokat is. A tanulmányi eredmények alakulását leginkább a negatív énkép határozza meg. A negatív énképpel rendelkező tanuló saját képességeit, jó adottságait gyengébbnek értékeli és általában kudarckerülő, vagyis kerüli a versenyhelyzetet. A negatív énkép gyakrabban alakul ki rossz tanulóknál (Kőrössy, 1997).

Az énképen belül megkülönböztetünk általános, az iskolai tanulás sikerességét megítélő tanulási énképet, illetve speciális, tantárgyi képességekre vonatkozó énképet.

 

 Definíció

A tanuláshoz kapcsolódó énkép a gyermek tanuláshoz fűződő, önmagára vonatkozóan igaznak vélt ismereteinek, vélekedéseinek, meggyőződésének összessége. A tanulási énkép nem egységes, és lehetséges, hogy különböző képességterületeken eltérő előjelű.

Kutatási eredmények igazolják, hogy a tanulási énkép és az iskolai teljesítmény között kétirányú kapcsolat van: az előzetes énkép hatással van a későbbi tanulmányi eredményekre, és az előzetes tanulmányi teljesítmény is befolyásolja az énkép alakulását (Marsch 1990, idézi Szenczi, 2008). Az énkép ismeretében előre jelezhető az egyén teljesítménye, vagyis pozitív énkép esetén jobb teljesítményt várhatunk feladathelyzetben. A megélt sikerek további teljesítmény elérésére motiválják az egyént és a sikerorientációt erősítik (Kőrössy, 2004).

Az énkép tanulmányi eredményekre gyakorolt hatásával kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a pozitív tanulási énkép kialakításában a tanári visszajelzéseknek felbecsülhetetlen szerepük van. A tanártól kapott pozitív vagy negatív megerősítés ugyanis befolyásolja a tanulók énképének alakulását, amely azután hatással lesz későbbi teljesítményükre (Kőrössy, 1997).

 

Önismeret

Az önismeret önmagunk megértésére irányul és azt jelenti, hogy a személynek reális képe van saját személyisége összetevőiről, határairól és lehetőségeiről, ismeri viselkedésének rugóit, hátterét, motívumrendszerét, helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását (Pálffy, 1989).

Önismeretünk két forrásból táplálkozik:

  1. egyrészt a környezet visszajelzései,
  2. másrészt a saját tapasztalatok (önmegfigyelés) alakítják.

Az önismeret nem egy végleges állapot, hanem az életünk során folyamatosan változik, finomodik azáltal, hogy egyre több területen tudjuk kipróbálni magunkat és egyre több emberrel kerülünk kapcsolatba.

Önismeret birtokában a személy sikeresebben oldja meg problémáit, hatékonyabban kezeli társas kapcsolatait és konfliktusait, képes tudattalan késztetéseit feldolgozni, kudarcok után új célt találni és testi-lelki betegségből könnyebben kigyógyulni. Önismeret nélkül nem érthetjük meg a körülöttünk lévő világot, ez az alapja embertársaink megismerésének. Az érett személyiség magas fokú önismerettel rendelkezik, ami segíti önmegvalósítását.

Fontos!

Az önismeret és helyes önértékelés hozzájárul a boldog és sikeres élet kialakításához, a lelki egészség megteremtéséhez.

Az önismeret fejlesztésének legismertebb modellje a Johari-ablakJoseph Luft és Harry Ingham (1976, idézi Rudas, 1997) modellje a személyiséget és annak megnyilvánulásait két dimenzió mentén négy nagy területre osztja aszerint, hogy a személy illetve mások számára ezek mennyire ismertek vagy ismeretlenek (2.4.3. kép).

A Johari-ablak (Forrás: Rudas (1997) nyomán saját ábra)

A Johari-ablak

A szaggatott vonalak azt jelölik, hogyan alakul az önismeretszerzés folyamata. A Johari-ablakon belül a határok megtapasztalása után a nyílt terület növekedésével egyidejűleg csökken a rejtett és vak terület nagysága.

Nyílt terület: tulajdonságaink, viselkedésünk, amelyekkel mi magunk tisztában vagyunk, és amelyek mások számára is észlelhetőek (pl. név, kor, családi állapot megosztása).

Rejtett terület: tulajdonságaink, viselkedésmódjaink, gondolataink, érzéseink, tények, amelyeket mások elől szándékosan elrejtünk, titkolunk.

Vak terület: a mások számára észlelhető tulajdonságaink, viselkedésünk, amelyeknek mi magunk nem vagyunk tudatában (pl. gesztusok, szóhasználat, reagálási módok).

Ismeretlen terület: tulajdonságaink, viselkedési módjaink, amelyeknek mi nem vagyunk tudatában, és amelyek mások előtt sem ismertek. Nem lehet tudatosan szabályozni vagy megváltoztatni.

 

 Összefoglalás

Az írás áttekintette az énképpel kapcsolatos fogalmakat, és bemutatta a pozitív értékelés jelentőségét az énkép és önértékelés kialakulásában. Ismertette az énkép kialakulásában szerepet játszó tényezőket Rogers elmélete szerint és rávilágított a terápiás elvek érvényesítésének fontosságára a pedagógus munkájában is. Az önismeretszerzés modelljén keresztül felhívta a figyelmet önmagunk reális értékelésének jelentőségére és szerepére a lelki egészség kialakulásában.

Forrás:https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412b2/2013-0002_pszichologia_es_szemelyisegfejlesztes_i/tananyag/JEGYZET-16-2.4._Enkep_es_onismeret.scorml